A plombáról

Durva, jelentéktelen, de mégis egy izgalmas korlenyomat. A római plomba körülbelül egy 1-2 cm átmérőjű ólomdarab, melynek jelentőségét és szépségeit manapság kezdik felfedezni a szakemberek és a gyűjtők is. Numizmatikai értelemben közeli rokona a római érméknek, azonban háttérismeretek és korabeli források nélkül beazonosításuk rendkívül nehézkes. A beazonosítás a benyomó vagy küldő személye miatt csak kivételes esetekben lehetséges, de a lenyomatok rajzolatának, tartalmának megfejtése viszonylag egyszerű. Sok az átfedés és a hasonlóság a bizánci plombákkal, ami tovább nehezíti az elkülönítést. A bizánciakra leginkább az jellemző, hogy a két benyomott oldal viszonylag paralell helyezkedik el egymással szemben, tehát direkt erre készített szerszámmal nyomták össze az ólmot. Gyakran előfordul, hogy van két képi oldaluk is, azonban stílus alapján évszázadra jól datálhatóak - néhány esetet kivéve min például az olyan ábrák amik az egész császárkort végigkísérik szinte módosítások nélkül.

Mire használhatták? Feltehetően zsákok, amfórák, ládák, esetleg hivatalos iratok lezárására, vagyis annak jogi védelmére, hogy csak az nyithassa fel akinek szánták, illetve az illetéktelen felnyitásra fény derülhessen. Mi volt a zsákokban? Zsold, adó, gabona, bor vagy éppen a terra sigillatahoz gyártásához szállított föld? Ezt nem tudni. Mindenesetre fontosnak vélt privát jellegű vagy állami szintű küldemények lezárására szolgáltak. Ezek a kis fémdarabok a kereskedelemnek és a zsoldkiszállításnak köszönhetően keresztül-kasul behálózták az egész birodalmat, azt megállípítani, hogy pontosan honnan jött, elég nehézkes és szinte lehetetlen vállakozás, erre csk a településnevekkel vagy azok rövidítésaivel ellátott daraboknál van lehetőség. A pecsétnegatívokra a küldőre, pontosabban a tulajdonosra utaló jelképek, portrék vagy választott, felvett ábrák voltak bevésve és nem ritkán az aktuális uralkodó portréja is egyértelműen felismerhető. Azonban a leggyakoribbak az olyan zodiákus vagy isten ábrázolások, amelyeket leginkább a 4. századi gyűrűkről ismerünk. Véleményem szerint a plombák használata a 4. században éri el a csúcspontját, ekkor éli virágkorát, ami abból következtető, hogy a legkommerszebb korongos gyűrűfejű vésett gyűrűkből ismert ábrák és méret gyakran visszaköszön. Emiatt a népszerűség miatt elképzelhető, hogy a 4. században már a mindennapok része volt a kisebb műhelyekben is a plombával való lezárás a tulajdonos kedvenc gyűrűjével benyomva. A benyomásra szolgáló vas eszközök kevésbé maradtak fenn, elrozsdásodtak, de akadnak olyan vas gyűrűk, melyek negatív lenyomata és mérete alapján akár be is foghatták a puha ólomdarab és a szorítófogó közé. A plombák hátoldala is töménytelen információt hordoz, pl. textil vagy fa lenyomatot, szabadon cseppentet ólmot vagy ellentartó szerszám "kanálka" használatát feltételezi.  Éppen a kommerszitásuk miatt a plombák olykor tényleg csak lezárásra szolgáltak és nem a küldő kilétének igazolására is, értem ez alatt pl. Victoria, Sol, Mars és egyéb istenek vagy ikrek, capricorn stb zodiákus jegyek önálló megjelenését mindenféle kiegészítés, monogram nélkül. A másik verzió, hogy nem gyűrűt, hanem direkt erre a célra rendszeresített acél verőtövet fogtak be a fogó pofái közé vagy maga a fogó feje volt egy állandó vésettel ellátva.

Vésett bronz és ezüst pecsétgyűrűk és nyakon hordható pecsétnyomó

A plombák mérete a 7-8 mm-től a 25-28 mm-ig terjed, súlyuk ennek megfelelően változik. Hátsó felük félgömb alakú, néha tüskés, textil vagy fa lenyomatos, esetleg egy-kát kidomborodó csík díszíti a félgömböt ami feltehetően ellentartás eredménye. Estenként pedig egy másik kép is díszíti vagy mindkét oldalon ugyanaz a kép szerepel, de minden esetben felfedezhető rajtuk a két lyuk, amelyekben a lezárás madzagja vagy vasdrótja volt beleszorítva. Elkülöníthetők a viszonylag ritkábban alkalmazott előkészített lapkák, ezek rendszerint téglatest alakúak még préselés után is.

Római vas plombanyomó, szorítófogó (13 cm)

 

Idővel az ólmon fehér oxidréteg alakul ki, ami a talaj vas-, nitrát- és savtartalma miatt különböző színárnyalatokba megy át a csontszíntől a barnásvörösig. A vöröses árnyalat egy későbbi hőhatás eredménye. Az ólom puha fém, emiatt sajnos a pozitív lenyomatok elmosódtak, elkoptak az évszádadok alatt, továbbá sok plasztika már a készítés pillanatában sem lehetett túl éles. Ahogy az érméknél, úgy a plombáknál is feltételezhető az a császári elvárás, hogy az uralkodó portréja ne csak tökéletesen élethű legyen, hanem mindig kifogástalan állapotú az esetleges viták könnyebb tisztázása érdekében. Sajnos ez nem jelenthető ki minden esetben egyértelműen és azt is feltételezhetjük, hogy a császár nevével, képével ellátott benyomókat az arra érdemes, kiváltságos emberek is használhatták. Gyakran a plombákon levő fejek egy korabeli forgalomban levő legkisebb érmén levő fejhez képest olykor 20-50%-al kisebbek, ami jóval nagyobb pontatlanságot eredményezhetett, ez ad némi kis bájt a téma jellegének . A plombák több századot ölelnek át, egy részük pedig belenyúlik a Római Birodalom örökségébe, a Bizánci Birodalom időszakába is, így előfordul a gyűjteményben akár 6. századi darab is.